Mindenki valami feladattal jön e világra, de ezt általában caak később ismeri fel. Addig próbálgatja magát, keresi az útját, próbál helyesen élni.
Én  voltam ékszerész, kereskedő, író, adminisztrátor, katona, aztán új szakmát tanultam, ami akkor ér épp érdekelt.
Szociális szakemberként az idősügyi ellátásban tudtam elhelyezkedni, évekig ugyanannál a cégnél. 
Idős embereket tanítottunk számítógép használatra, levelezésre, és skypeolásra. Kezdtem felismerni, hogy itt a helyem, megvan az utam. Nem mondanám, hogy nehezebb tanulni velük, mint másokkal, akik fiatalabbak. csak türelem kell hozzá és szeretet. Azt vettem észre, hogy van szeretet bennem feléjük, ők is megnyugtatóan hatnak rám. 
Amikor kislány voltam és nem barátkoztak velem a gyerekek, mert más voltam, a játszótér mellett borsót fejtő nénivel beszélgettem, vagy egy másik néni panaszait hallgattam. A sors már akkor is terelt, csak nemvettem észre.
Jó érzés, ha az ember azt teheti, amit a szíve súg. Illetve, ha látja, jó az amit tesz, hasznos másnak. Ez a küldetés.
Nekem az, hogy az időseket segítsem.
Jelenleg egy idősotthonban dolgozom, foglalkozásokat tartok időseknek - helyesbítek:  már csoportos foglalkozást nem tarthatok, mert kinn tombol a járvány, és most előírták,hogy nem lehet tartani. 
 Amikor demenseket kaptam, először megijedtem. Borzasztó volt a szellemileg és testileg leépült embereket látni, no meg belegondolni, hogy bárki, bármikor kerülhet ilyen helyzetbe.
A demencia ugyanis nem betegség, hanem tünetegyüttes, mindig valamilyen elváltozás, alapbetegség, vagy több betegség következménye. Emlékezetzavarral járó állapot, térben és időben dezorientáltak a betegek. Van amelyik nem is beszél már, mert nincs többé meg az a szókészlet, ami volt, amivel kifejezhetné magát. De bevonható kommunikációba, egyszerű jelekkel értjük egymást. Pl. mutat a pelenkájára, hogy telei van, csere kellene. Vagy a poharáért nyúl, hogy ne vigyék még el előle. 
Némelyikük rendkívül nyugtalan, folyton menne valahova, vagy azt hiszi ő most munkaidőben van és dolgoznia kell.
Mára már megszoktam és megszerettem őket. Nem életképesek, segíteni kell nekik és én azért választottam ezt a szakmát, mert képesnek érzem magam rá. 
Az egészségügyben dolgozókat jutalmazzák azért, hogy teszik a dolgukat ebben a pandémiás helyzetben, de azért nem árt tudni, hogy a szociális munkások ugyanúgy teszik, egészségüket kockáztatva.
Egész nap gumikesztyűben és maszkban vagyunk, mi is óvjuk őket és segítjük legalapvetőbb dolgaik ellátásában: evés, ivás, ürítés. A köztes időkben felolvasok nekik, zenét hallgatunk, táncoltunk is. 
Az, hogy sokszor hallottak olvasni engem és beszélgetek velük akkor is ha nincs válasz, sokat segített az állapotukon. Örültem, mikor T. beszélni kezdett pár szót: "Nem", "így van" , "puszi"... Agysejteket nem adhatok, de edzésben tarthatom a maradékot és úgy kezelem őket, mintha teljes értékű emberek lennének. Az a célom, hogy a lélek jól érezze magát a testben, mert hiszem, hogy az segít a gyógyulásban.
Két hete bezárultak a kapuk, látogatási tilalom van. Csomagokat küldhetnek, de fertőtlenítünk mindent. Mégis az, hogy nem látják a hozzátartozóikat, sokat rontott az első COVID hullámban is az állapotúkon. 
Ezért tettem azt a javaslatot, hogy Viberen keresztül tudjanak beszélni a betegek.
A vezetőség beszerzett két tabletet és megszerveztem a videóbeszélgetéseket. Minden hétköznap 10-11h között beszélhetnek a hozzátartozókkal 5 percet. Nem sok, de ennyit engedélyeztek, hiszen mindenki mindent csinál az Otthonban, van elég feladat, kevés a munkaerő.
A rosszul halló néni vagy bácsi is örül, ha legalább látja a felnőtt gyermekét, vagy unokáját. Ők megkérdezik, mit hozzanak legközelebb, és hogylétük felől érdeklődnek. A csomagot meg beadják egy nap a portán.
A COVID mindenki életét felülírta, de a kiszolgáltatott emberekkel továbbra is törődni kell, és most azt érzem, jó hogy itt  vagyok, segíthetek.